Az 1849-ben felavatott Lánchidat egy magántársaság építtette meg, s ennek fejében a vállalat 87 évre nagyon sok privilégiumot kapott az államtól, köztük azt a jogot, hogy az átkelésért díjat szedhessen mindenkitől. 

Az állam azonban 1869-ben vételi ajánlatot tett a hídra, illetve a Lánchídtársaság részvényeire. A cég és a kormány képviselői tárgyalásokat kezdtek, és 1870-ben meg is állapodtak abban, hogy részvényenként 690 forintért az állam megvásárolja a társaság összes részvényét, valamint átvállalja a fennálló adósságokat is. 

A megállapodás szerint összesen 9816 darab részvényt kellett megvásárolni, ezért a kincstár 6 733 040 forintot fizetett ki. (A Margit híd felépítése összesen 5 200 000 millióba került.) A híddal együtt a kormányzat átvette a Lánchídtársaság adósságát, amely további 1 386 400 forint kötelezettséget jelentett, illetve Pestnek és Budának majdan (1931-ben, illetve 1936-ban) fizetendő 200-200 ezer forint kártérítést, illetve annak addig évi 12-12 ezer forintos kamatát. 

Miért volt szüksége a magyar államnak arra, hogy megkösse ezt az üzletet? Miért nem maradhatott magánkézen a híd? 

A Lánchíd egy XIX. századi színezett képeslapon (Forrás: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum​. Leltári szám: KPLGY 2498.1)

A Lánchíd megváltásának több oka is volt, nézzük ezeket sorban! A Lánchídtársaság privilégiumait amiatt kívánta az állam megszerezni, hogy ne legyen versenytársa a tervezett fejlesztésekben, másrészt, hogy a magántársaság ne akadályozza a terveket.

A társaságnak ugyanis kizárólagos joga volt minden átkelés felett Buda és Pest város határai között, ami még a hajóforgalomra is kiterjedt. (A sok helyen olvasható 1 mérföld azonban korabeli tévedés, csak a városok határáig terjedt ez a jog, ami akkor kevesebb volt egy – bécsi – mérföldnél.) Az állam tehát semmilyen más hidat nem építhetett volna, csak ha ahhoz a magáncég hozzájárul, valamint az államnak folyamatosan fizetnie kellett volna a Lánchídon érvényes vámot a Lánchídtársaságnak az általa épített új hidak után is, ami meglehetősen visszás helyzetet eredményezett volna. 

Mindemellett az államnak szüksége volt a Lánchíd jövedelmére. Ahogy a PestBudán korábban már írtuk: a kormányzat nagyszabású kölcsönt vett fel Budapest fejlesztésére. Az összeg 24 millió forintra rúgott, amelynek törlesztéséhez számos jövedelmet rendeltek, de ebből egy volt gyakorlatilag azonnal elérhető, mégpedig a Lánchíd vámbevétele, ami ekkor már messze meghaladta a hídra fordítandó kiadásokat. Eleve a híd megvásárlását is ebből a kölcsönből fedezték.

A hídon fizetendő krajcárokból (a képen a hátán batyut vivő ember magasabb díjat fizetett!) éves szinten hatalmas jövedelme lett az államnak 1870-től (Forrás: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum. Leltári szám: KPLGY 2017.121.1)

A Lánchíd a részvényesek számára valójában nem volt annyira jó üzlet, legalábbis az 1860-as évekig. A részvények árfolyama csak 1868-ban emelkedett a névérték fölé, s volt időszak, az 1850-es évek elején, amikor a részvények névértéküknek csak a 60 százalékát érték.
Mindemellett maga a Lánchídtársaság is veszteséges volt az 1860-as évekig. A részvényesek ugyan évente jogosultak voltak a részvényeik után fix 4 százalék osztalékra, de ennél több jövedelmet nem tudtak kivenni a cégből, csak az 1860-as évek közepétől. 

Így amikor kiderült, hogy az állam megveszi a részvényeket, az is felmerült, hogy vajon nem a részvényeseket kívánta-e jobb anyagi helyzetbe hozni, gyakorlatilag kimenteni egy rossz üzletből? Ráadásul a Lánchídtársaságban kormányzati politikusok is érdekeltek voltak, mai szemmel nézve ez felvetné az összefonódás és belső kereskedelem gyanúját is.

A Lánchídtársaság és az állam között a tárgyalásokat éppen azért vezette Festetics György, a király személye körüli miniszter az illetékes Lónyay Menyhért pénzügyminiszter helyett, mert utóbbi erősen érdekelt volt az üzletben, nem csupán részvényesként (Lónyay apósa, majd felesége tulajdonában számos Lánchíd-részvény volt), hanem a Lánchídtársaság egyik igazgatójaként is.

A tárgyalásokról a király személye körüli miniszter rendszeresen beszámolt a kormányüléseken. Az állam eredetileg 643 forint 63 kracárt ajánlott részvényenként, míg a társaság 750 forintot kért. A tárgyalások egy időre meg is szakadtak, az állam ugyan 660 forintra emelte az összeget, de azt a társaság elutasította. Nem sokkal ezután a kormányülésen Festetics közölte: bizalmas információként a tudomására jutott, hogy a társaság 690 forintig hajlandó lemenni. Arról nem maradt feljegyzés, hogy a miniszterek magukban mosolyogtak-e a bejelentés után, vagy nyíltan a körükben ülő Lónyay Menyhért miniszterre, a vélhető informátorra, az üzletben érintettre tekintettek. 

1870-től az átkelőhajók után is vámot szedett az állam, ezt a jogot is a híd megvárlásával szerzete meg (Forrás: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum. Leltári szám: KPLGY 1205.1)

A tárgyalások, amelyek 1869 márciusában kezdődtek, 1870. június 3-án lezárultak azt követően, hogy a kormány által ajánlott 690 forintos árat a Lánchídtársaság részvényesei valóban elfogadták. Így a híd 1870. július 1-jével a magyar állam tulajdonába került.  A részvényesek a nekik fizetett összeggel nem jártak rosszul, tekintve, hogy a részvények névértéke 500 forint volt. 

Sokan reménykedtek abban, hogy az ügylet azonnali hídvámcsökkentést hoz vagy akár a megszüntetését, de csalódniuk kellett: az állam ugyanúgy szedte a vámot, mint korábban a Lánchídtársaság. Csak 15 évvel később, 1885 július 1-jével, hosszas tárgyalások után volt hajlandó a fizetendő összeget csökkenteni oly módon, hogy a gyalogosvámot a felére szállította (azaz ettől kezdve csak Pestről Budára kellett fizetni), illetve a teherforgalom vámját a Lánchídon magasabb összegben állapította meg, mint a Margit hídon, hogy a teherszállítást az utóbbira  átterelje. (Ekkortól a hídvámbevételek egy részét az új hidak építésére tették félre.)

A Lánchíd megvásárlása heves vitákat nem váltott ki, azt minden politikai szereplő elfogadta, sőt szükségesnek tartotta, mert ebben látta Budapest fejlesztésének kulcsát. A kor talán legnagyobb magyar jogásza, a haza bölcse, Deák Ferenc szerint is meg kellett váltani a hidat. A törvényjavaslat vitájában a következőt mondotta:

„A hid megváltása nélkül – minthogy szerződés szerint el van zárva a lehetőség, hogy külön hid építtessék, – nemcsak a két várost, hanem a vasutat a vasúttal sem lehetne összekötni.”

A Lánchíd tehát állami tulajdonba került, ezzel együtt az állam megszerezte azt a jogot is, hogy Buda és Pest közé újabb hidakat építsen, amely jogával szerencsére élt is, és néhány éven belül elkészült a Margit híd.

Nyitókép: A már állami tulajdonú híd a századfordulón (Forrás: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, KPLGY 2017.536.1.1)