Hosszú története van a Budavári Palota vízellátásának, s ami az elmúlt évszázadok és napjaink közös jellemzője, hogy ez a feladat mindig is jelentős erőfeszítéseket kívánt, és folyamatos tevékenységet igényelt. Így van ez most is, hiszen az egész Budavári Palotanegyedben folyamatban van a közműhálózat fejlesztése a Nemzeti Hauszmann Program keretében. Ennek apropóján idézzük fel, hogy a tartárjárás után IV. Béla által alapított Buda városába, a Várhegy tetejére és az itt felépült királyi palotába hogyan jutott el a víz az elmúlt századokban.

Egy város, főleg egy királyi székhely kialakulásában mindig is jelentős szerepet játszott, hogy van-e a közelében megfelelő mennyiségű ivóvíz, és azt hogyan lehet eljuttatni az ott élőkhöz. Amikor Buda a középkorban királyi székhellyé vált, nemcsak egy hagyományos város kereskedői, mesteremberei éltek a falak között, hanem számos olyan szakma képviselői is, amelyek kifejezetten a palota igényeit elégítették ki. Ezek a mesterek, de maga a királyi háztartás is nagyon sok vizet igényelt. A hagyományos vízforrások nem voltak elégségesek, ezért már az Anjou-korban (1308–1385 között) épült egy akna és egy víztorony, ahonnan szivattyúkkal juttattak fel vizet a palotához.

Zsigmond király alatt – aki 1387 és 1437 között uralkodott – épült meg a Dunához futó oldalbástya és a vízi rondella, maga a víztorony 1400 és 1416 között épülhetett a Duna partján. Ez egy nagy méretű, masszív szerkezet volt, amely egészen a XIX. század elejéig megmaradt, ebben helyezték el az állati erővel, lovakkal működtetett szivattyút. Csak a csővezeték kiépítése 1000 rajnai aranyba került.

Ezenfelül volt még egy vízforrása a budai Várnak és így a palotának is, ugyanis a mai Sváb-hegy magasan lévő forrásait csővezetéken vezették el a kutakhoz. A rendszert vélhetően Mátyás király alatt építették ki. Bonfini leírása szerint a palotaudvar közepén állt kút márványmedencéjébe innen, a Sváb-hegy forrásából vezetett víz folyt. Mivel e források magasabban voltak a Várhegynél, a víz mozgatásához pluszenergiára nem volt szükség, de annál több mérnöki bravúrt igényelt a megoldás. 

Buda a török korban (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

Buda királyi parancsra jött létre, ahol a védelmi szempontok nagyon fontosak voltak. IV. Béla a tatárdúlás után átköltöztette az akkori Pest lakosságát a szemben lévő hegy jobban védhető részére, sőt 1249-ben a maga székhelyét is ide helyezte át. Abban, hogy a virágzó Buda várossá, majd királyi székhellyé is vált, lényeges volt, hogy a palota és a város más módon is vízhez juthatott, hiszen ott volt a Duna, ahonnan lehetett vizet szerezni.

A palota kútjainak vízellátását egy központi ciszternából biztosították. A vizet fából készült, vaskarmantyúkkal összekapcsolt, valamint cserépből kialakított, illetve Mátyás király korában már ólomból készült vezetékekkel vezették el a különböző kutakhoz, illetve díszkutakhoz, sőt az 1949–1950-es ásatások során bronz elzárócsapot is találtak a régészek. 

Nemcsak ivóvizet szolgáltattak, hanem a palota kertjében a szökőkutakat és a medencéket is ezzel a vízzel táplálták. Ugyanez a módszer maradt fenn a török korban is, de a korabeli beszámolók szerint a vezetékek mellett a török kori Budán a Dunából lovas kocsikon is szállítottak vizet.

A törökök kiűzése után a Sváb-hegyen lévő forrásokat és a török kor előtt kiépült vízvezeték-hálózatot gyakorlatilag újra fel kellett fedezni, ugyanis a vezetékeket az 1686-os ostrom elpusztította, hiszen a víztől való elzárás az ostromok szerves része volt. Ugyanezért az ostromlók a Duna felé eső vízivárosi szivattyúkat is tönkretették. 

A XVII. században Doktor-kútnak nevezett kút háza (Forás: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

Az 1686-os ostrom után gyakorlatilag újonnan betelepülőkkel népesült be Buda, és bár a Duna vizét szállító két szivattyút, a várost és a palotát kiszolgáló telepeket már az ostrom után azonnal helyreállították, a hegyi forrásokig vezető vezetékeket nem. A sváb-hegyi forrásokat egy német katonaorvos, Eberhard von Everling 1688-ban fedezte fel újra (ezért az itteni forrást sokáig Doktor-kútnak hívták), de a vezetékeket csak 1716-ban kezdték el ismét kiépíteni. Ekkor még nem a palotához, hanem a Szentháromság térre vezették a vizet, az ottani kút vízmedencéjébe.

A palota újjáépítése 1749-ben a neves térképész, földrajztudós és mérnök Mikovinyi Sámuel tervei alapján kezdődött, ennek egyik első eleme a vízellátás javítása volt. Mikovinyi helyreálltatta a Sváb-hegyen lévő Király-kutat, és e forrás vizét a palotához vezette, valamint helyreállította a vízi rondellát és az itteni szivattyútelepet.

A középkori vízvezetékrendszerek (Forrás: Zolnai László: Buda középkori vízművei, Történelmi Szemle, 1961) 

A Budavári Palota vízellátásában jelentős változást hozott, hogy Mária Terézia az egyetemet Budára, a királyi palotába költöztette. Az egyetem Nagyszombatból Budára költöztetését egy olyan kormányhivatalnok végezte, aki egyben a kor egyik zseniális feltalálója, polihisztora volt, Kempelen Farkas, akit Mária Terézia azzal is megbízott, hogy fejlessze a vízellátást. Ekkor épült egy új vízcsatorna a Dunáig, ennek nyomát 1950-ben találták meg. A feltárások alapján a Dunáról egy nagyobb méretű föld alatti járat vezetett a mai Színház utcába, a Karmelita kolostor épülete alatt.

Kempelen nemcsak a város és a palota két vízszivattyúját építette át nagyobb hozamúra, hanem a sváb-hegyi vezetékeket is, mégpedig úgy, hogy a mélyebben fekvő szakaszoknál vastagabb falú vezetékeket alkalmazott, így azok jobban ellenálltak a nyomásnak. A Kempelen-féle szivattyútelep működéséhez mindössze két járgányba fogott lóra volt szükség.

A Duna vizét egyébként a szivattyútelepek valamennyire megtisztítva juttatták fel a Várhegyre, kavicsos, homokos rétegen keresztül megszűrték.

Clark Ádám kútterve a Széna térre (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

A XIX. század első felében ez a rendszer biztosította a vizet, igaz, az ólomcsöveket 1831-ben vascsövekre cserélték, nem azért, mert felismerték az ólom káros hatását, egyszerűen az ólomcsöveket sokszor ellopták.

Az 1850-es években azonban már a régi megoldások egyszerűen nem voltak elegendőek, ezért 1855-ben Clark Ádám tervei szerint a városi lakosság részére a régi szivattyúház helyén, a Fő utca 3. alatt új gőzüzemi berendezés épült, de ez sem látta el a palotát.

Első változata 1857-ben készült el, a mai Várkert Bazár helyén működött, és gőzszivattyú juttatta fel a vizet a budai Várba. Azonban ez nem sokáig működött, mert utána új vízműtelep épült a palota kiszolgálására. A Várkert Kioszkot Ybl Miklós tervezte, amely a vízmű gépházának készült 1875–1882 között, a díszes torony valójában a gőzgépek kéményét rejtette. A rendszer két gőzgépe már 1877-től működött, és napi 1340 köbméter vizet adott, ráadásul azt 6 ciszternán keresztül meg is szűrte.

A Várkert Kioszk 1883-ban (Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.06.041)

Ekkor már elkezdődött az egységes, korszerű vízközműhálózat kiépítése, hiszen Pesten 1868-ban felépült az első központi vízmű, majd 1882-tól már Óbudát és Budát is bekapcsolták ebbe a rendszerbe. Ennek részeként a budai Várba is felvezették az Óbudán, Újlakon létesített vízmű egészséges vizét úgy, hogy a víz egy, a Kékgolyó utcában elhelyezett medencébe folyt, innen egy átemelőtelep továbbította a Várba. Azóta a Vár vízellátását a városi vezetékes vízhálózat biztosítja. 

Az innen származó, immáron elégséges és jó minőségű vizet használták fel a XX. század elejétől a hauszmanni királyi palota kertjeinek gondozásához, és ez táplálta a kerti díszkutakat is.

S napjainkban is e városi vezetékes hálózatból érkezik a víz a Budavári Palotanegyednek ugyanezekbe a szökőkútjaiba: a 2020 nyarán helyreállított Mátyás kútjába (amelynek megújították a gépészetét, megoldották vízelvezetési problémáit, kijavították a szobrait a Nemzeti Hauszmann Program keretében), valamint a 2021-ben szintén újjászületett és ismét működésbe hozott Halászó gyerekek kútjába.

Nyitókép: A Szentháromság tér a budai Városháza felől, a Szent Ignác-kúttal Schwind Károly 1837-es rajzán (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)